Happy Halloween and Peaceful Day of Dead

Szép napot nektek, így az utolsó napokban az őszi szünetből!

Mint láthatjátok, most nem résszel jöttem, hanem egy Extra novellával, melyet jobb oldalt a menüpontban meg is találhatjátok. Nem fog túl sűrűn frissülni, inkább csak „nagyobb” események alkalmából. Ezúttal a Halloween és Halottak Napja van napirendi pontban.

Bár, a kettő közül, egyik annyira nem kellemes téma, még úgy gondolom, mindenkinek az életében van olyan személy, akiért ezen a napon gyertyát gyújtotok és virágot vesztek. Rhyssa és Maxwell életében is vannak ilyen személyek.

A Halloween pedig egy mókás, csokit vagy csalok, esemény, amit bár mi nem ünneplünk, olyan nagy „hévvel” külföldön még is megadják a módját.

Ezúton szeretném, nektek megköszönni ezt a rengetek kommentet, Istenem, nagyon hálás vagyok! Köszönöm, köszönöm, köszönöm! 

Remélem, élvezettel fogjátok olvasni ezt a kis novellát!

Véleményt ne felejtsetek elhagyni! 

Ölel;

Amnestia Simon

Maxwell

- Már egészen kiskoromtól fogva rajongtam a bátyámért. Mindenhova követtem, teljesen mindegy volt, hogy mit csinált. Egyszerűen csak azt akartam, hogy mellette legyek. A szüleim rengeteget dolgoztak már akkor is, így nem sok idejük maradt ránk. – Körkörös mozgást írtam le a vállán, egészen a könyök hajlatáig, majd vissza. Selymes bőre megnyugtató volt. Hosszú haja meztelen bőröm csiklandozta, kókusz és kávé illatot árasztva. – Persze, mivel orvosok voltak, anyám is pontosan tudta, hogy mennyi ideig kell otthon maradnia a szülés után. Egy szóval, vigyázott magára, de egy perccel sem maradt tovább az előírtnál.

- Úgy sajnálom! – Csókot nyomott a mellkasomra.  Lehet, hogy a szüleink rengeteget dolgoztak már akkor is, de mindig szerettek és óvtak minket. De törődést, azt a szülői figyelmet, amire szükségünk volt, soha nem kaptuk meg. 

Végig simítok a haján, a vállán, a dereka hajlatán. Beszívom az illatát.

- Lancevel imádtuk a Halloweent! Mindig töklámpásokat csináltunk, még ha én nagyon ügyetlen is voltam ebben. – Mosolyodtam el a sötétben.

- Meséld el! – Felkönyökölt és mélyen a szemembe nézett. Oh, Istenem, azok a kék tekintetek. Homlokon csókolom, majd a fejem vissza hajtom a párnára. Ő a mellkasomra hajol, és onnan hallgat. Figyelt, úgy, mint még senki az előtt.

- Ha így folytatod, nem hogy lámpásunk nem lesz, de még egy ujjadnak is búcsút mondhatunk Max. – A bátyám megfogja a kezem és elveszi tőlem a kést. Haragosan nézek rá. Gyűlölöm, amikor atyáskodni akar felettem. – Ne nézz így, inkább figyelj! Megmutatom – borzolja össze a hajam, mire fújtatok egyet, akár egy macska, de még is figyelek.

Lance tökéletesen tartja a kést. Először csak karcolgat, hogy megrajzolja a körvonalakat, hogy könnyebb legyen majd kifaragni a mintát. Biztos távolságban van a másik keze, esély sincs rá, hogy elvágja és elveszítse az egyik ujját.

Három töklámpást csinálunk. Egyet nekem, egyet Lancenek és egyet Izabellenek, aki még túl pici volt, ahhoz, hogy ilyesmit csináljon. A tök belseje nagyon kemény volt, egyáltalán nem volt könnyű kanállal kiszedni a belsejét. Bár akadtak olyan pontok, amikor nagyon könnyen ment, de többnyire nehezen. Egy egész délután elment azzal, hogy kibeleztük a tököket és kifaragtuk a mintákat. Lance, hogy még egyedibbé tegye ezeket, minden tök hátuljából kiformázta a neveink kezdőbetűjét. Issy gügyögve nézte a világító lámpásokat, hupikék törpikék jelmezében. 

- Gyere kölyök! – Ütögeti meg a fejem Lance. Gyorsan megpuszilom a húgom és már fent is vagyok az emeleten a bátyám szobájában. Amikor belépek, Lancenek csak a lába látszik ki a szekrényből. Igazán vicces látványt nyújt, nem bírom megállni, hogy ne kuncogja. – Hallak ám! – Ettől még hangosabban nevetek. Lance kijön a szekrényből, egy dobozzal a kezében, amit a földre rak, felegyenesedik és rám néz. Ravaszul elmosolyodik. Olyan Lancesen. – Most véged, kölyök. – Hangosan felnevetek, és a földszintre rohanok. Dorna, a babysitterünk is nevet, Issy pedig tapsol, tetszik neki a műsör.

Megkerülöm a kanapét és farkas szemet nézek a bátyámmal. Nyelvet öltök rá.

- Úgy sem kapsz el! – Mondom incselkedve.

- Szeretnéd ezt hinni! Csak szeretnéd! – Mire feleszméltem, átugrott a kanapén és pillanatok alatt a földön találtam magam.

Nevettünk mindannyian. Dorna, Issy, Lance és én. Úgy nevettünk, ahogy még soha, pedig semmi rendkívüli nem történt.

- Még aznap, eljött velem, az öccsével, édességet gyűjteni. Én kalóz voltam. Imádtam a kalózokat gyerekkoromban. Lance pedig, Anakin Skywalkernek. Jól néztünk ki együtt. – Nevettem.  Hiányoznak azok az idők.

- Köszönöm, hogy megosztottad ezt velem! Köszönöm a bizalmad! – Csókolt meg. Mélyen és szenvedélyesen. Szerelemmel… 

RHYSSA

- Tizenkilenc éves voltam, amikor életem egy hibájáért, hatalmas árat fizettem. Isten a tanúm rá, mai napig bánom! – Könny hullik az asztalra. Nem megy!

- Add ki magadból! Beszélj velem Rhyssa kérlek! – Felnézek rá. Belenézek azokba a szemekbe, amik mindig megbabonáznak. A szavak, önként buknak ki belőlem, mintha mindig is erre vártak volna, hogy, mint egy vulkán kitörjenek belőlem. És a szavak, csak jöttek és jöttek. Megállíthatatlanul.

Még az eső is csepereg. Gyászol. Az egész alakos tükör előtt állok és magamat bámulom. Egy újabb hiba Rhyssa, amit soha nem moshatsz majd le magadról. Fekete egybe ruhám, pont passzol rám. Hosszú, térdig érő csizmát vettem fel, az időre való tekintettel.

Hajam, szoros kontyban rögzítettem a tarkómon. Natur sminket helyeztem fel. Megigazítom a nyakamban lógó medált és elrejtem a ruhám alatt. Mélylevegőt veszek és a polchoz lépek.

Meg tudod csinálni Rhyssa! Képes vagy rá!

Minimális parfümöt fújok magamra. Az illat, szinte azonnal könnyeket csal a szemembe. Makacsul letörlöm őket, és kihúzom magam. Nem sírhatok. Erősnek kell lennem!

Felveszem a fekete kabátom és kilépek a folyosóra. Halk suttogásokat hallok. Az anyám és a nővérem. Lassan teszem meg a lépteket. Mind a ketten az előszobában ülnek és sutyorognak. Szomorúan, már-már szánakozva néznek rám. Tartom magam, egyenes háttal, acélos tekintettel nézek vissza rájuk. Nem szólalok meg, nem. Minden szó felesleges lenne.

- Rhyssa…- Az anyám az. Nem törődöm vele. Tudom, mit mondana, de nem akarom hallani. A nélkül is pontosan tudom, hogy az az én hibám.

Elfordulok tőlük és kilépek az esőbe. Gyalog megyek. A temető, nincs messze, tízperc, mindössze.

Mire oda érek, a kistömeg már összegyűlt.

- Oh, Bee, annyira sajnálom! – Szorosan megölelem a legjobb barátnőm!

- Az én hibám Queen! - Suttogom.

- Ne butáskodj! Baleset volt. Egy véletlen baleset! – Tol el magától és néz a szemembe. Szürke szemei bánattól és aggodalomtól csillognak.

- De…

- Nincs de Rhyssa! Bárki lehetett volna! Érted? – Fogja, ja meg az arcom és néz rám! – Bárki! – Bólintok. Nyelek egyet. – Gyere, induljunk! – Megfogja a kezem és oda megyünk a többiekhez.

A sír még nyitott, csak arra vár, hogy a hideg és rideg földbe tegyék örökre. Egy sötét, mahagóni színű koporsó helyezkedett el benne. Vörös, fehér és kék rózsakoszorúval. Azok a színek, amiket úgy imádott. Megszorítom Queen kezét.

Nem tudom, ő hogyan képes tartani magát, de egyenes háttal áll és nézni a sírt. Mindenki megölel, részvétet nyilvánít.

Pillanatokon belül megérkezik a Pap is és a sír elejére áll.  Elmondja a beszédet, majd megkéri a hozzátartozókat is, tartsák meg halotti beszédüket, majd a barátokat. Queen elengedi a kezem és oda lép, ahol a pap állt. Mély levegőt vesz.

- Ez a nap, más, mint a többi. Ezen a napon, búcsút veszünk egy baráttól, egy fiútól, aki olyan élettel, olyan szenvedéllyel rendelkezett, amit a világ, csak irigyelhet. Nicolas Sparks, egy szikra volt, ahogy a neve is mondja. Egy szikra, már, amely már nem tud láng lenni.

Hogy, miért mondtam, hogy búcsút veszünk és nem többet? Mert Nicolas Anthony Owen Sparks a szívükben, az emlékeinkben, a lelkünkben mindörökké élni fog. Ez a fiú, akinek több neve volt, mint bárkinek Floridában, mindössze húsz éves volt, egy baleset áldozata lett. Egy újabb bizonyíték arra, hogy élet igazságtalan.

Szenvedélyét űzte és balul sült el.

Tudod, Nicolas, csak egyet tudok neked mondani. Soha nem merem remélni, hogy egy olyan fiú lesz az életemben, mint te. Ilyen barátom, aki mindig kiáll azokért, akiket szeret, megvédi őket és szereteti, történhetett bármi a múltjában. Soha nem ítélkeztél, egy érték voltál. – Queen előre lép, kivesz egy kék, fehér és vörös rózsát. Az eső már csak szitál, de érzem, hogy nedves az arcom. – Egy fehér rózsa, a hagyományért…- Emeli fel és rádobja a koporsóra. – Egy vörös rózsa, a szeretet emlékére…- Megismétli a mozdulatot. – Egy kék rózsa, a szenvedély emlékére. Miért kék? Mert a csapat, a Dimond színe a kék, mely Nicolas szenvedélye volt. A tánc volt az, ami szabadságot adott neki. Egy kék rózsa, a szenvedély és szabadság emlékére. – Ezt is oda dobta a másik kettő mellé. Queen ellépett a koporsótól és visszalépett mellém.

 - Nem a te hibád. Rosszul ugrott és az autó nem tudott időben megállni. Választhattál volna másik útvonalat is, igaz. Nem az egyik legforgalmasabbat. De nem tudhatod, hogy akkor máshogy történt volna.

- Köszönöm, Queen. Köszönöm!

- Sajnálom Rhyssa! – Megszorítja a kezem. 

- Holnap lesz öt éve, hogy Nicolas meghalt. De, mai napig hibáztatom érte magam. – Nézek a szemébe. Tudom, hogy megért és nem ítél el. Látom a szemébe!

- Köszönöm, hogy megosztottad ezt velem! Köszönöm a bizalmad! – Csókolt meg. Mélyen és szenvedélyesen. Szerelemmel…